Kiadás előtt

„Írónak lenni nem olyan „pályaválasztás”, mint amikor valaki eldönti, hogy orvos vagy rendőr lesz. Nem te választasz, sokkal inkább téged választanak, és miután elfogadod azt a tényt, hogy semmi másra nem vagy alkalmas, fel kell készülnöd rá, hogy hosszú, nehéz úton fogsz járni életed végéig. Hacsak nem mosolyognak rád az istenek (és jaj annak, aki erre alapoz), a munkádból sosem élsz meg, tehát, ha tetőt akarsz a fejed fölé és ennivalót az asztalra, bele kell törődnöd, hogy valami más munkából fizeted a számlákat.” (Paul Auster: Máról holnapra)

Évekig nem fogadtam el, hogy író vagyok.

the_writer_by_dhayman85Külső kritériumokhoz kötöttem az írót, mint hogy ebből él, van kiadója, sokan szeretik és olvassák, ismerik az arcát, az élet súlya ráül a szemöldökére. (Hajjaj!)

Pedig sokkal inkább egy magát hergelő kényszer ez, az első sikerültebb szöveg követeli a következőt, az első megjelenés a másodikat, az első dicsérő szó után pedig bele lehet rokkanni egy negatív kritikába.

Valahogy így indult.

Hogy az életem ne a padló és a plafon közötti ingázás legyen, meg kellett tanulnom várni. Én egyébként is későn érő vagyok egy csomó mindenben, tulajdonképpen a várakozást csak át kellett ültetnem a szövegeimre is, késleltetni az örömöt, amit egy olvasó véleménye hozhat.

Nagyon tudok pihenni, napokig csinálni a semmit, erre kellett megtanítanom a szövegeimet is. Hogy heverjenek valahol, tőlem messze, hogy aztán mint egy szikével, levághassam róluk a felesleget, ne érezzem mindegyik mondatról, hogy szent és sérthetetlen. Tömörebben: mielőtt kiadom a kezemből, magam is megszerkesztem[1]. (És azután még ott van a feleségem, mint a legfontosabb szűrő.) Ha mindezen túl vagyok, a szöveg elég távolra került, lehet olvasni, könnyebben veszem a negatívumot is. Mert nem egyforma az ízlésünk, szerencsére.

A regényem, ami a kiadás előtt áll éppen, nagyon hosszú nyaraláson volt.

Majdnem három éven át kilincseltem vele, közben több kiadóval is beszéltem, vállalják, mégsem vállalják stb. Nem kívánom senkinek az érzést, amikor megtudja, hogy a könyvét kiadják, örömében körbekürtöli, majd kiderül, hogy az egész így nem igaz, az egész inkább a pénzről szól, nem is részletezem, még mindig indulatokat szül bennem.

Végül egy szerkesztő valóban figyelmesen elolvasta, megköszönte a kéziratot, megdicsérte, és elmondta, miért nem lehet ezt így kiadni. Mondom, akkorra már sokat pihent a szöveg, nem sértésként éltem meg, hanem elővettem, és más szemmel újraolvastam. A végeredmény: vállalhatatlannak éreztem, kellemetlennek, hogy kiadtam a kezemből.

A feleségem azután félévig alig látott, hazaértem délután, és kora estétől lefekvésig írtam a dolgozószobában. (Nem győzöm hangsúlyozni, sokkal könnyebb, ha van az embernek egy társa, főleg ha egy kiváló szerző az.)

Tehát újraírtam betűről betűre, majd egy hónapig csak szerkesztettem, és újra elküldtem.

Ha nincs az a figyelmes visszautasítás és az érzelmek leválasztása, ma is egy gyenge regénnyel kilincselnék, és talán sosem kezdek neki a következőnek sem. (Amiről egyszer majd szintén fogok itt írni.)

És most végre várom az első kötetemet.


[1] (Egyébként ezért is kihívás blogot írni, teljesen más a közeg, más a nyelvhasználat, mások a kritériumok.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s